a szerző felvétele

hogy hullámoznak a fények az úton.
jobbra, balra, középre.
fel, le.
fel-le hullámoznak, az úttal együtt.
mint mikor repülés után beautózol a csöndes külvárosból a zajba.
közben meg érezni, hogy ha most itt lehajtanánk, a tengernél kötnénk ki.
az éjjeli tengernél.
biztos rengeteg csillag lenne a víz fölött.
de tükröződne-e a fényük?
erősek-e annyira, mint az utcalámpák a repülőgépből nézve?
mikor felszálláskor még elkapja a pillantásod az épp elhagyott várost.
mikor leszállás előtt felbukkan a szülőhelyed ezer meg ezer fénye.

hogy hullámoznak a fények az úton.

mikor gyerekként koromsötétben autóztok a családdal.
apád egyik barátja vezet. wovenhand szól a hangfalakból.
minden koromsötét, csak a reflektorok világítják meg a két oldalról rád nehezedő fenyőfákat.
de biztonságban érzed magad.
ott vannak a csillagok az égen.
mindig ott vannak.

hogy hullámoznak a fények az úton.

mikor a kisbusszal tartotok hazafelé a szomszédból.
szélturbinák száz szeme villan vörösen az éjszakában.
újra meg újra.
aztán felbukkan az olajfinomító a távolban.
hogy lehet valami undorító ennyire gyönyörű?
több hektárnyi csillagos ég. 

hogy hullámoznak a fények az úton.

vagy nem csak az úton.
hullámoznak zárt térben is.
ezer meg ezer mesterséges csillag a fekete plafonon.
szól a zene, mindenki tenyerében egy saját csillag.
lengenek jobbra-balra. vagy állnak egyhelyben.
nem hullámoznak.
ki mennyire félénk.

akkor nem hullámoznak a fények. 

nem hullámoznak, amíg a párszáz egyazon megrendülést átélő ember kezében ülnek, de rögtön hullámozni kezdenek, amint szemből felbukkan a régi tükör, hogy megmutathassa őket az összes jelenlévőnek.
ne csak azok lássák a csodát, akik a mindennel szemben állva játszanak. 

de nem hullámozhatnak mindig a fények.

például az égősorok az éttermek, kávézók, szállodák ablakaiban.
ők ritkán hullámoznak, erős szél kell hozzá.
vagy talán még az sem elég.
és akkor nem hullámoznak soha. 

a gyűrűkbe zárt fények sem hullámoznak, amíg fel nem veszik őket.
vékony aranypánton ülő fekete napkőbe zárt univerzum.

hogy hullámoznak a fények az úton. 

vagy a folyóban.
a törött betonon ülve átlátni a túlpartra.
tükröződik minden a vízen.
balra fehér, jobbra zöld híd.
középen a túloldal csillog.
aztán hátradőlsz, és ott a mindenség. 

hogy hullámoznak a fények az úton. 

úton a faluból haza.
a faluból, ami fölött hétszer annyi ezüst konfetti lebeg, mint otthon.
a faluból, ahol lent minden sötét, de fönt közel sem.
ahol csak le kell feküdni a kihalt parkoló kövén, felnézni az égre, és
úgy maradni örökre.

A 21. század, sok más mellet, a pornográfia évszázada is. Terjesztése mostanra szabad, elfogadott, már senkit nem fognak megkövezni azért, mert megnéz egy-két pornográf videót. Negatív hatásai persze vannak, ez tény, de most nem ezt akarom firtatni. A hetekben felfigyeltem a TraffickingHub nevű kampányra Instagramon. Célja a PornHub, a világ legnagyobb pornóoldalának töröltetése. Ehhez kiindulási alapjuk az az eseménysorozat, ami során több, kiskorú abúzusát ábrázoló felvételt fedeztek fel az oldalon.

Szeretném most, még az elején leszögezni, hogy a gyerekpornó bárminemű terjesztése és felhasználása egyértelműen bűntettnek számít. Az ilyen esetek áldozatai teljes lelki, mentális és financiális támogatást érdemelnek. Ezért fontos, hogy az eljárásmódunk célravezető legyen. Viszont a TraffickingHub esetében inkább a zsigeri felháborodást érzem kiindulópontnak, és nem látom, hogy a stratégiájuk hosszú távon működőképes lehet.

A számonkérés egy olyan magnitúdójú vállalatkomplexumnál, mint a MindGeek, vagy azon belül a PornHub, nagyon fontos. Ha valakinek a megerőszakolása lencsevégre kerül, annak nem csak illendő, de szükséges is szervezeti támogatást kapnia; főleg, ha kiskorúról van szó.
Egy per nem olcsó. És bár a sértetteknek joguk van hozzá, nem biztos, hogy megengedhetik maguknak. Teljes elégtételt így sem kapnak, olyan talán nem is létezik. A vállalatok jogi számonkérésével, ezen belül magasabb moderálási elvárásokkal, az áldozatok anyagi kompenzációjának biztosításával és mindezek mellett a morális meghurcoltatással is ráterelhetőek egy helyesebb, etikusabb útra. Egy jogállamban ez a helyes megoldás.

Bizonyos esetekben még az oldal letöröltetése is elfogadható lépés lenne, ha a káros tartalmakat a vezetők tudatosan, haszonlesés végett terjesztenék. De tényleg ilyen lenne a PornHub? A világ legnagyobb pornóoldaláról van szó, több mint 13 millió videó található rajta. Számomra nyilvánvaló, hogy ezt a szituációt nem szándékosság, hanem a megfelelő moderálás hiánya szülte. Egy ekkora dollármilliárdos cégnek –, aminek a fő bevétele a reklámokból és az előfizetésekből származik – miért állna érdekében akár kenőpénzt elfogadni egy szervezett pedofil körtől, akár kiszolgálni a gyerekpornó-fogyasztókat?
Üzleti szemszögből nézve egyszerű választ kapunk. Nincs érdekében. Hiszen egy ilyen kis közönség bőven nem szolgáltat akkora profitot, mint amennyit az oldal ezzel veszíthet. Azzal viszont egyet kell értenem, hogy az önellenőrzés hiánya ekkora vagyoni háttérrel elfogadhatatlan.

A PornHub egy nagyvállalat, melyeknek általában nem célja az etikusság. Az viszont, ha csak szimplán lepuffantjuk, ahelyett, hogy elvárnánk tőlük egy pozitív morális működést, és ennek a megvalósítására aktívan törekednénk, az nem fog semmit megoldani. Továbbá nem csak egy pornóoldal létezik. Sok weblapnak még ennyi igénye sincs az etikusságra, fejlődésre. Jöhetne erre a logikusnak tűnő válasz, hogy akkor ezeket is a földdel kell egyenlővé tenni. A kiirtásra nincs opció, így csak beüldöznénk őket egy underground szférába, ahova még nehezebben érhet el a kezünk. A kétes, visszakövethetetlen működtetésük mellet az ellenőrizhetetlenségüket a számbeli fölényük is hatványozná. Törölhetjük az egyik oldalt, egy hét múlva jön helyette másik. A számonkérés lehetetlen, felesleges szélmalomharc.

A fő problémám a TraffickingHub kampánnyal nem a pornóoldal felelősségre vonása. Hanem, hogy nem kínál alternatívát. A vízió addig terjed, hogy a jelenlegi rossz szűnjön meg. Hogy ez mekkora szarvihart hoz magával, már mindegy. Aztán jöhet egy következő kampány. És ha az összes sikerrel járt, akkor végre lesz etikus pornónk. Na, ezzel  is megvolnánk, ismét kevesebb rossz van a világban. Ki gondolta volna, hogy ez ilyen egyszerű?
Akinek tényleg ez a véleménye, ajánlom, hogy olvasson utána Nixon „War on Drugs” taktikájának.

Azonban ha a kampánynak magával a pornográfia létezésével van gondja, sajnos nem tudok mögé nyugodt szívvel beállni. Ahogyan a droghasználat is maradt, a pornó se fog eltűnni. Akkor viszont inkább folyjon legálisan, így legalább van lehetőség az ellenőrzésre. Van már elég saját farkába harapó kígyó ebben az évszázadban.

Dúró Dóra országunk aktuális bohóca. A Mi Hazánk Mozgalom teljes haderejével feszült neki az általa „deviáns propagandának” nevezett LMBTQ+ mozgalomnak. Nemrégiben még Novák Előd parádézott szivárványos tolvajlással, most Dúró „Dara” Dórának támadt kedve megállítani a „homoszexuális propagandát” egy toleranciát hirdető mesekönyv megsemmisítésével. Régi szokás ez, viszont nem érzem azt a tökösséget. Valahogy nem a jó öreg náci könyvégetők, nem az inkvizítorok, és nem is a tibeti könyvégetések rémlenek fel lelki szemeim előtt. Olyan műanyag az egész. Kellemetlen, kínos és szomorkásan komikus. Ez ma a nemzeti jobboldal? Úgy tűnik, igen.

Ahogy pörgettem a híreket, megláttam, hogy a videó a közösségi médiára posztolt képpel együtt eltűnt. A Youtube leszedte. Elgondolkodtam. Álljunk meg egy pillanatra – a könyvek elégetése lényegében miről is szól? Elégetni, eltiporni, semmissé tenni azokat a gondolatokat, véleményeket, amelyek ütköznek a hatalom gondolkodásmódjával. (A Wikipédia szerint legalábbis valami ilyesmi.) Megszüntetni azt, amivel nem tudunk mit kezdeni. Egy ellenvéleményt. Az Instagram- és Youtube-közösség kitagadta Dúró Dórát, ő nem lehet része ennek a közösségnek, nem mondhatja el a véleményét. Miért ne mondhatná el? Látható volt, hogy senki nem ért vele egyet, viccet csinált magából. Akkor miért kellett leszedni? Ezzel az a réteg, amely egyetértett vele, kapott egy mártírt; tovább lett ásva az a bizonyos árok. Dúró Dóra is elmondhatja, hogy a „deviáns” lobbi már cenzúrázza az ellenvéleményt, és hát Dúró Dóra valóban cenzúrázva lett. A tolerancia nevében. Miért ne lehetett volna fent hagyni a videót; egy mesekönyvdaráló nemzeti kamupártról van itt szó. Kiváló meme-alapanyag.

Bede Márton a dzsentrifikációt úgy definiálja, mint a folyamat, „amelynek keretében egyes városrészekbe az őslakos szegények helyére beköltöznek a gazdagok”. De hogyan kapcsolódik ez a száraz szociológiai szakszó a turizáshoz? – kérdezhetnénk, ha nem lenne látható az egyenes párhuzam aközött, ahogyan a belváros turistacsapdává alakult és ahogyan az előző generáció ruhái jöttek vissza a divatba.

Az akár kizárólag másodkézből vett ruhák viselése a közelmúltban destigmatizáción esett át: míg az előző századig a divatjamúlt használtruha viselése egy alacsony társadalmi réteghez való tartozás jele volt, ma sokkal inkább egy olyan, osztálytól többé-kevésbé független, szubkultúrára jellemző, akik felismerték, hogy bár az etikus fogyasztás oximoron a kapitalista rendszerben, mégis választhatjuk a két rossz közül a kisebbet: a fast fashion cikkek fogyasztása helyett inkább adhatunk egy új esélyt „előszeretett” daraboknak. A ruhák újrahordása kedvező etikai, környezetvédelmi és pénzügyi szempontból is – gondolnánk, amíg rá nem pillantunk az árcímkékre egy forgalmasabb belvárosi vintage butikban. Az oldschool öltözködés népszerűségének növekedésével arányosan nőtt a retróboltok száma és az ott forgalomba hozott ruhák ára is. Iskolapéldája ez annak, hogyan sajátítja ki a középosztály és a gazdagok azokat az erőforrásokat, amelyek eredetileg az alsóbb osztályok (gyakorlatilag) sajátjai voltak, ezzel limitálva a lehetőségeiket.

De kik tartják életben ezt az ágazatot, kinek ér meg ötszámjegyű összeget egy húszéves farmerkabát? Például a turistáknak, akikből a belvárosban sosincs hiány. Külföldi cserediákoknak, akiknek a papír forint is aprópénz. Felső középosztálybeli helyi lakosoknak, akik megtehetik, hogy a környezettudatosság érzetéért cserébe ne kelljen feladniuk a stílusukat. Azoknak, akik nem elég tájékozottak, hogy tudják, merre vannak a vegyes turkálók (már ha egyáltalán tudják, hogy van ilyen is); esetleg tudják, hol vannak, de azt nem, hogy milyen kincseket rejtenek. Vagy azoknak, akik képesek és hajlandók megfizetni, hogy ne kelljen vegyülniük azokkal, akik nem önszántukból öltözködnek másodkézből. Akárhogy is, még mindig könnyebb szívvel tudok támogatni egy vintage butikot, mint egy magán-reseller használtruha-üzért.

Ez alatt természetesen nem azt értem, hogy osztályárulás az interneten új otthont keresni a már nem hordott ruháinknak, sőt. A probléma a használtruhák viszonteladási célból való rendszeres felvásárlása. Nemegyszer köszöntek már rám az előző nap a bálásban látott ruhák Instagramon vagy Gardróbcserén, mindenféle átalakítás (például hímzés, festés, átszabás) nélkül. Illetve mégsem, egyvalami változott: az áruk. Ami tegnap hétszáz forint volt kilónként, ma két-háromezer darabja. Illegális? Nem. De nem is etikus. Sokkal inkább kizsákmányoló, épp annyira, mint a túlárazott retróboltok, csak közvetlenebbül. Talán ezért fáj egy kicsit jobban.

Különös masina a kapitalizmus: fent bemegy az etikus, fenntartható fogyasztás, lent kijön a dzsentrifikáció. A megszokott posztmodern recept: a lényeg eltűnik, mint a viszki a mutatós üvegből az agglegénylakás polcán. Bár még ilyen formájában is ezredannyira terheli a környezetünket és a lelkiismeretünket a másodkézből öltözködés, miért elégednénk meg a legkézenfekvőbb, legkényelmesebb lehetőséggel? Tájékozódni egyszerűbb, mint valaha – cirka fél óra alatt feltérképezhetjük, a környékünkön milyen lehetőségek adottak, hogy legalább egy csipetet kimentsünk a turizás esszenciájából, mielőtt az egészet learatná a kapzsiság hajtotta profitkombájn.

Jó ideje vesszőparipám a közösségi oldalak romboló hatása. Felkapott téma, de úgy érzem, nincs eléggé körbejárva; manapság már nyílt titok, hogy az ezen oldalak mögött álló cégek beteges mennyiségű adatot tárolnak és árulnak felhasználóikról (sőt, még azokról is, akik életükben nem használták az applikációkat). Már-már talán elcsépeltnek számít beszélni a felhasználókra gyakorolt addiktív, pszichológiai hatásokról is. Úgy érzem, ennél több figyelmet és elmélyülést érdemel a jelenség, amely manapság mindannyiunk hétköznapjait formálja és irányítja. Ezen írással kezdve szeretném bemutatni az Instagram olyan káros oldalait, hatásait, amelyekről kevés szó esik, pedig nem ártana beszélni róluk.

Le az újságírókkal, jöjjenek a modellek!

Az elmúlt években az Instagram legkövetettebb felhasználóivá többnyire zenészek, sportolók, modellek, színészek váltak. Többmilliós eléréseik vannak, hatalmas hatással bírnak a divatra, a zene- és filmiparra egyaránt. Minden nap jelen vannak a saját bulvár-buborékjukban, követőik minden egyes lépésükről tudnak, sokakban érzelmi és bizalmi kötődés alakul ki irántuk. Ebből aztán a legtöbbjük zsírosra keresi magát. Ezt megszoktuk. Azt a viszonylag új jelenséget ellenben nem, hogy átveszik a sajtó szerepét. Olyan emberek – zömével fiatal huszonévesek –, akiknek legtöbbször se háttértudásuk, se tapasztalatuk nincsen kulturális és közügyekben. Felmerült bennem a kérdés, hogy mikor kezdtünk el többet adni egy influenszer négy képes, összesen tizennégy soros posztjára, mint egy hasábra akármelyik hírlapban. Ez valahol az újságírás hibája is, ami azonban legfeljebb csak a kutya lába, a testet máshonnan kell előásni.

Az Instagramon szinte minden szubkultúra jelen van, és azok főbb hangadói nagy hatással vannak a közösségük alakulására, sokan hozzájuk igazítják identitásukat, legyen szó életvitelről, öltözködésről, zenei stílusról; akkor már miért ne csapjuk hozzá a politikai világnézetet, a közügyekhez való hozzáállást is? Röviden: az, hogy ezeket az információkat olyan emberektől kapjuk, akik az ízlésünket és személyiségünket formálták, azt jelenti, hogy a politikáról alkotott képünk az identitásunkba integrálódik, beleépül érzelmi és dogmatikus módon, ezáltal kizárva az érdemi vita és gondolkodás lehetőségét. Innentől kezdve egy közéleti, kulturális diskurzusban az álláspontunk nem egy formálható vélemény, hanem az identitásunk szerves része, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodni fogunk, hiszen úgy érezzük, minket támadnak. Csúszunk tovább a radikalizáció és a teljes polarizáció felé. A szubjektivitás, az indulatok egyre több helyet kapnak. Ez persze szép és jó, mondjuk egy diktatúrában. Csakhogy a platform nagy igazság-/szabadságharcosai szinte egytől egyig mind demokráciában élnek, ahol (elvileg) a hangzatos jelszavak és kitaszító attitűd helyett a konszenzusnak, mérlegelésnek és érdekérvényesítésnek kellene lennie az irányelvnek. Ennek ellenére ijesztő mértékű kitaszítással, agresszióval, intoleranciával találkozhatunk a toleranciát hirdető posztokban.

A tájékoztatás nem teljes körű.

Kontextust nem kapunk, csak jelszavakat. A problémák szinte sohasem lokálisak, így ezekre átfogó rálátása az átlag felhasználónak nem lehet, nem is kap erre lehetőséget. A cél nem a tájékoztatás, itt most fel kell háborodni, nesze egy táblázat. Rendkívül keveset tudunk a sajátunktól teljesen idegen kultúrák kérdéseiről, ügyeiről, és egy videó meg három rajz, fotó, sor alapján aligha kaphatunk teljes képet. Cserébe a lokális – bár globális viszonylatban aprónak tűnő – problémákról hatásosan vonja el a figyelmet.

„Senki nem beszél az elmúlt X nap Y eseményeiről” olvashatjuk akármelyik Instagram posztban. Ez persze igaz. Egy olyan oldalon, amit eredetileg vizuális tartalmak megosztására készítettek, valóban nem sokan fognak háborúkról és országgyűlési határozatokról beszélni, nem is alkalmas rá. Ha valaki ezt mégis megteszi, az természetesen nem egy rossz dolog; mondjuk egy olyan platformon, ami alapvetően nem erre lett kitalálva, azt mondani, hogy ott senki nem beszél ezekről, elég olcsó húzás, kvázi mintha azért panaszkodnánk, hogy a pornó oldalakon miért nem szólalnak fel az aktuális polgárjogi ügyekben. Érdemes lenne egy képmegosztó helyett akár egy internetes újságot böngészni hírekért – csak hát mit várunk annak az oldalnak a felhasználóitól, akiket az érdekel a legjobban, hogy Kendall Jenner hol fogyasztotta ma a reggelijét.

Ilyen jól mások szenvedéséből még soha nem lehetett megélni. Vajon hányan posztolnak tényleges szolidaritásból? Rengeteg új követőt, like-ot lehet bevonzani ezekkel a képekkel, aztán a gyorsan felszippantott követőknek eladni a szponzorok termékeit. A nap végén pedig morális győztesként térni nyugovóra az aktuális világproblémán vásárolt villába.

Kardos "Karton" Gábor Áron írása.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csak ez a húsz dal volt az, ami komolyabb hatással volt rám, vagy hogy ezek a számok tökéletesek. A listám célja inkább az volt, hogy bárki, aki végighallgatja, kapjon egy képet arról, hogy ki is vagyok én. Merész vállalkozás, ez a húsz szám csak egy körvonalat adhat.

Fotó: Litkei Bálint

Aki jobban ismer, az tudja rólam, hogy nem szoktam elaprózni a listáimat, vannak húszórás playlistjeim, de az átlag hosszuk az minimum nyolc óra. Így nehéz kihívás volt hatvan percbe (a keretet szabadon kezelve) mindent belesűríteni, figyelve a dalok sorrendjére, hangulatára és az érzésekre, amiket a hallgatóban keltenek.

Ajánlom először önmagában végighallgatni, és csak utána elolvasni a véleményem. Nem szeretnék senkit sem előre befolyásolni.

Youtube link

Spotify link

1. Hozier – Arsonist’s Lullabye

Bár jó darabig nem ismertem Hozier munkásságát, az elmúlt fél évben felkeltette a figyelmemet. Őszintén bánom, hogy nem fedeztem fel előbb. Eleinte naivan azt gondoltam, hogy csak egy one-hit wonder előadó ő is, mivel a rádió agyonjátszotta a „Take Me To Church” című számát. De miután mélyebben elmerültem egy-két alkotásában, hirtelen arra lettem figyelmes, hogy nincs már olyan száma, amit még ne hallottam volna.

„All you have is your fire
And the place you need to reach”

       Az egyetlen dolog, amid van, az a benned élő tűz. Hagyd, hogy elégessen, felemésszen. Csak így juthatsz el az „álmodig”. Ez a szenvedély elkísér életünk végéig, és soha nem szabad elnyomni.

2. The White Stripes – The Denial Twist

Jack White az egyik legnagyobb példaképem. Sok zenei társulat és projekt mellett az embernek saját bakelitnyomó cége is van (Third Man Records). A zeneipar Willy Wonkájának is szokták becézni.

A dal nyitó sora megalapozza a tipikus Jack White-féle történetmesélést. Sokan tévhitben élnek napjainkban, egy csók nem csupán két száj érintkezése, és a kezek összekulcsolása sem csak kézfogás. Sokan könnyen szerelembe esnek, de ez nem mindig egészséges kép. Pláne, ha a kiszemelted ezeket a dallamokat máshogy értelmezi.

„But you were hearin' a different song”

3. Fatlip – Today’s Your Day (Wachagonedu?)

Just vibe with this one.

     4. The Cat Empire – Two Shoes

Mindenkinek saját feladata megtalálni a maga boldogságát. Valakinek elég, hogy van egy pár cipője, amiben táncra perdülhet. Próbáld meg az élet minden pillanatát élvezni, amikor a barátaiddal vagy és megfeledkezel a problémáidról, amikor elesel és éget a horzsolás vagy amikor megoszthatsz egy falatot valakivel.

5. Princess Chelsea – Cigarette Duet

Magától értetődő a dalszöveg. Nem menő a dohányzás, de ha egyszer rászokik az ember, nehéz abbahagyni. Fontos, hogy a dal egy párbeszéd. Mint naiv kezdő dohányos, mindenki úgy gondolja, hogy heti két alkalommal nem lehet rászokni. De ezt a férfi, mint apai hang, megcáfolja, a kettőből gyorsan lesz tíz szál.

6. Des Rocs – The Past Has Passed Away

New York-i srác tele energiával, érdemes követni. Mindenhonnan csak azt hallani, hogy „a régi zenék jobbak voltak”. Az állítás szerintem hamis, nem volt se jobb, se rosszabb. Ha te annyira lusta vagy, hogy 30 percet sem tudsz rászánni arra, hogy új dalokat ismerj meg, akkor meg sem érdemled, hogy manapság jó zenét kapj.

Imádom a mocskos hangzásvilágát, az erőteljes kórushangzást a refréneknél, a szólót, ami erősen idézi fel a hatvanas, hetvenes évek hangulatát. Ajánlom a többi dalát is, ki tudja mikor fog legközelebb hazai fesztiválon megjelenni. Én őszintén remélem, hogy nem kell egy évnél többet várni.

7. 5’nizza – Солдат/Soldat

Nem feltétlen kell egy dal szövegét érteni ahhoz, hogy az át tudja adni a mondanivalóját. Fáradtság és fájdalom.

8. Queens of the Stone Age – The Way You Used to Do

Ismét egy nagyobb példaképem munkásságáról van szó. Még egy ilyen zenekar, ilyen kiállással, ilyen egyedi stílussal és hangzással nem létezik. Josh Homme volt az egyik motivációm, aki segített elkezdeni énekelni. Egy interjúban azt mondta, hogy megunta az énekesek keresését, így, ha mást nem, akkor „oldd meg magad” módon magára vállalta ezt a szerepet is.

A fuzzos, agyontorzított gitárok mellett különféle szintetizátorokon való kísérletezések is helyet kapnak dalaikban.

9. Red Hot Chili Peppers – Soul to Squeeze

A kaliforniai Beatles, szerintem őket nem kell bemutatni senkinek. A nyitó gitártéma számomra sokatmondó, megalapozza a dal hangulatát, a dob és basszusgitár belépésével ad egy felépített, közel klimaktikus érzetet az első 30 másodpercben. Egyszerre megnyugtató, és mégis groovy dallam. Az ének belépésével összeáll a kép: a nyári forróságban, egy gyümölcsfa árnyékában tengetem a semmitmondó napjaim.

10. Parov Stelar, Lightnin’ Hopkins – The Burning Spider

Nemrégiben kezdtem komolyabban hallgatni Parov Stelart, és pozitív csalódás volt, mikor megláttam az övé mellett Lightnin’ Hopkins nevét. Egyébként nem vagyok híve a hasonló elvek mentén feldolgozott számoknak. Például a Ten Years Aftertől az „I’d Love to Change the World" című dal is fel lett dolgozva, és őszintén megmondom: szar.

Parov Stelar korszakalkotóan újat teremtett. Különféle műfajok keverésével egy teljesen új stílust hozott létre, az electro swinget. Ő is egy úttörő, akárcsak Hendrix volt.

11. Reignwolf – Black and Red

„Manapság a rock halott.” Aha, akkor ez mi? Az ember még a Wu-Tanggel is kollaborált, de gondolom a többség nem hallott róla. Őt is figyelemmel kell kísérni, pár év, és remélhetőleg megfordul hazánkban. Addig is ajánlom az élő felvételeket, meg ami csak van tőle, hallgassátok!

Nyers, vad, hangos, energikus. Bármikor kiad egy új dalt, úgy érzem magam, mint egy kis nyolcéves karácsonykor. Iszonyat beleéléssel és szenvedéllyel játszik, példaként szolgálhat mindenkinek. A hangzásvilág megint az a mocskos kis gitár picit elhangolva és megküldve három-négy különböző erősítőre. Én csak fülorgazmusként tudom leírni azt, ami velem történik, miközben őket hallgatom.

12. Led Zeppelin – The Ocean

Emlékszem, ez volt az első Led Zeppelin-szám, amit megismertem. Még a gitártanárom mutatta, és azóta is az egyik kedvencem tőlük.

„Play for free, I play for me and play a whole lot more, more!
Singing about the good things and the sun that lights the day”

Néha kis irigységgel tölt el, hogy én nem tudok ilyen jó dalokat írni. De hát ez van, gyakorolni kell még. Addig is lehet erre veretni, meg groove-olni.

13. Peach Pit – Being so Normal

Mérföldkőhöz érkeztünk, mármint csak az én szemszögemből. Nagyon sokat jelent számomra ez a dal, hisz tavaly nyár közepén elég nagy egzisztenciális válságban voltam, és akkor talált meg. A szöveg, a hangzás, a harmóniák… Mindenem ez a track.

Érdemes normális körülmények között meghallgatni; minimum, hogy sztereóban szóljon. Minden egyes pillanatát kövesd és értelmezd! Egyszerre nyugodt, ugyanakkor frusztrált, a hangvétel teljesen megváltozik, mikor eléri a kiteljesedést. Onnantól kezdődik ez a mocskos gitárszóló, a háttérben meg repked a basszus jobbra-balra, és te csak fogod a fejed az egész közepén.

14. The Black Keys – She’s Long Gone

Da Blakk Fokin Keeeys! Jelen pillanatban a legnagyobb rockbanda Amerikában. Nem véletlenül. Ahogy ezek az arcok megszólalnak, leolvad a pofád. Dirty garage blues rock, néha még lo-fi elemek is vannak benne, hatvanas, hetvenes éveket idéző keverés és master. Tessék hallgatni! Ez ennyi.

15. The Raconteurs – Level

Ismét Jack White, most egy másik zenei társulatával. Annyit írnék hozzá, hogy ha egyszer lesz értelmes hangrendszerrel felszerelt kocsim, onnan fogtok felismerni, hogy ilyenek üvöltenek majd belőle. Számomra ez a stílus.

16. Milky Chance – Stunner

Amikor 2016-ban itt voltak a Fezenen, nagyon sajnáltam, hogy elmosta a koncertet az eső, meg hogy akkoriban nem ismertem őket jobban. Egy darabig róluk is azt gondoltam, hogy csak egy one-hit wonder zenekar, de miután leültem a Sadnecessary albumot végighallgatni, ismét kellemeset csalódtam.

„Come, come
We go up to church
And ring the bell of happiness
We go so far and we
End up in richest poverty”

Miután végre rám talál a „boldogság”, engem az sem fog érdekelni, hogy egy fillérem sincsen.

17. Rilès – MARIJUANA

„So let me smoke weed every night”

18. Cage The Elephant – Come A Little Closer

Nem szeretek előítéleteket alkotni, se első benyomás alapján ítélni. De hát ember vagyok én is, megteszem, aztán inkább megtartom magamnak. Attól még, hogy jogod van beszélni, nem biztos, hogy kell is. Hallgass és figyelj néha, lépj hátra a saját perspektívádtól!

„Come a little closer, then you'll see
Come on, come on, come on
Things aren't always what they seem to be
Do you understand the things that you've been seeing?”

Lehet, hogy a dolgok tényleg nem mindig azok, amiknek látszódnak. De hát manapság már bárki mondhat bármit, a hiszékenyek elhiszik, a szkeptikusok meg jól teszik, hogy nem dőlnek be mindennek, amit éppen a fejükhöz vágnak.

19. Royal Blood – Lights Out

Megint csak egy kéttagú zenekar, hasonlóan a White Stripeshoz meg a Black Keyshez. Mégis akkora „hangzavart” tudnak csinálni olyan dinamikai struktúrákkal, hogy öröm őket hallgatni. A rendelkezésükre álló technikákat profin kihasználják, de tényleg. A különféle erősítők kombinálásától a Whammy pedálon keresztül a mocskos fuzzos torzítókig van itt minden.

20. Johnny Thunder – I’m Alive

Utolsónak valami életre buzdító számot szerettem volna. Jobb dal nem is zárhatná a listámat. Élvezd megint, hogy a nap tűzi a tested, hogy friss levegő járja át a tüdőd, hogy te egy ember vagy, és kedved szerint bármit csinálhatsz.

Köszönöm a figyelmed, zárásképpen csupán egy tanácsot adnék: nyitott fülekkel hallgass zenét. Minden egyes pillanatban, amikor zenét hallgatsz, add át magad neki. Persze ha pocsék zene szól, akkor inkább ne. Mert a nap végén csak jó meg rossz zene létezik, azt meg mindenki döntse el magának, hogy szerinte mi hová tartozik.

Kardos "Karton" Gábor

„Segédmunkás”. Elsőre nem sokat jelentett számomra ez a szó. Valahogy úgy képzeltem el, hogy egy, a saját képességeimet meghaladó folyamat szerves része lehetek, de legalább azt érezhetem, hogy az én kezem munkája is hozzásegít egy produktum előállításához. Naiv, nyálas hozzáállás, bevallom, de sokkal több koegzisztenciát képzeltem bele.

Ezzel szemben a valóság az volt, hogy egy teljes műszakon keresztül, heti öt napon át bútorlapokat pakoltam egy gépbe, az kifúrta őket, kipakoltam a gépből, megint bepakoltam a gépbe, ismétlés. Eleinte igyekeztem ízlésesen rakodni, majd miután ráuntam a monotonitásra, ímmel-ámmal egyeztettem csak a derékszögeket az egymásra pakolt bútorlapok között. Amíg nem borul le a következő sarkon, addig úgyis mindegy.

Érdekes tevékenység az unalom, ugyanis, mint az számomra kiderült, ezt nemcsak passzív állapotban lehet végezni, hanem aktívan, cselekvés közben is. Mondjuk jellemformálásnak ez a néhány nap jó volt. Azonban amikor végignéztem a munkatársaimon, akik ezen a területen huzamosabb időt töltöttek már el, elég depresszív képet kaptam. Nem szánom őket, az nagyképűség lenne. (Főleg, mert jócskán fennáll a lehetősége annak, hogy a jövőben hasonló munkakörben találom magam. Ha egyáltalán lesz még ilyesfajta munkavégzésre igény, mire oda jutok.) Inkább sanyarú empátiát éreztem. Őszintén szólva a végén már nem láttam különbséget robotkar és ember között. A munkatárs szót is egy kicsit túlzásnak gondolom, hiszen kapcsolatom csak azokkal volt, akikkel közvetlenül egymás mellett dolgoztunk, és velük is csak minimális. A többiekkel legfeljebb a céges logisztika laza kohéziója kötött össze, na meg a szünetek.

A szünetek, amik alatt bőven nyílt alkalmam arra, hogy felmérjem munkatársaim mentalitását. Nagy örömömre az itt dolgozók teljes egyetértésben megvetik a saját munkakörüket, de ugye „a pénz az pénz”. Lealacsonyító, dehumanizáló robotmunka az egész. Bőven túlléptünk már azon a koron, amikor a vásárló pozitív véleménye örömmel tölthette el a termék készítőit. Sőt, már nem csak azt nem látjuk, hogy Józsi bácsi mennyire boldog az új skandináv szekrénye miatt, hanem a teljes termék elkészítésével se kell tisztában lennie a dolgozóknak. Itt egy nagyobb fadarab, a gépkezelő levágja kisebb fadarabokra, a segédmunkás rádobálja a rakatra. Kész, passz. Így telik el napi 8, heti 40, havi 176-184 óra. Az éveset már nincs is gusztusom kiszámolni, főleg, hogy így is, úgy is pontatlan lesz. Nem csak a gyenge matektudásom miatt, hanem mert a magyar munkaadók gyakran "flexibilisen" nézik a munkaidőt.

A túlórákat nem mindig fizetik, ezért a műszakok se lesznek olyan intenzívek, így a produktivitás – paradox módon – összességében csökken. Közmegegyezésen alapuló kölcsönös kicseszés, egyik oldalnak se lesz jobb, de legalább dögöljön meg a szomszéd tehene. Nem véletlen, hogy a magyar cégvezetőkkel, felettesekkel szemben erős előítéletek alakultak ki. Ha valakinek rendes főnöke van, és ezek nem igazak rá, akkor azt pozitívumként tartják számon, nem pedig az alapvető tisztelet betartásaként. Elméletileg gyerekkorunk óta sulykolják belénk, hogy bánjunk emberségesen társainkkal, úgy látszik hiába, hiszen bárki vezetői pozícióba kerül, ez alól az elvárás alól hirtelen mentesül. A 19. században autentikusan dolgoztatták halálra a munkásokat, mostanra csak annyi változott, hogy ugyanezt a hozzáállást egy álszent, „empatikus” mázzal vonják be. Melósból alkalmazottat csináltak (itt is tetten érhető a 21. századra oly jellemző szó-mágia), továbbá a munkavállalók érdekérvényesítése elvileg ma már alapvető emberi jog.

Nem látok alternatívát a rendszerre. Léteznek kisebb, valódi asztalossággal foglalkozó cégek, amiknél sokkal nagyobb igény van kétkezi munkavégzésre a darabok egyedi tervezése, szabása miatt; komolyabb gépi felszerelésre nincs elég tőkéjük. Ha ezt általános modellként próbálnánk bevezetni, az nem jelentene annyi munkahelyet, mint amekkora hiány keletkezne. A profitéhség ismét dominál, egy gyár termelékenysége mellett labdába se rúghatnak. Az idő kerekét amúgy se szokás visszafelé pörgetni. A jelenlegi módszer már bebetonozódott, legyen szó bárminemű háztartási eszköz gyártásáról. Első a termelés, második a dolgozó.

Amíg az emberek nem hajlandóak szembe menni a lakberendezési divathoz való folytonos idomulással, addig marad a cserélgetés. Ki a régi, be az új. Végül is, minek tervezzünk öt évnél hosszabb távra, az időtállóság nem tartozik a modern fogyasztói szempontok közé. Kellő hátszelet biztosít az egész szituációnak az is, hogy a nagykereskedelmi bútorboltok jóval olcsóbban el tudják adni termékeiket a tömeggyártásnak köszönhetően.

Ha nem vagyunk képesek belső indíttatásra lemondani a kényelemről, akkor két további opció vár ránk: vagy egy súlyos gazdasági válság szoktat le minket erről, vagy a nagyvállalatok végre megelégelik az emberi robotot, és valódi elektronikus egységekre cserélnek minket. Akárhogy is, egyik végkimenetel sem várja meg a következő generációt, ezekkel nekünk kell szembenéznünk.

Ötéves korában ült először orgona elé, tizennégy évesen Varnus Xavérnál vendégeskedhetett, legújabb darabjának premierjét Torontóban játszották. Érkezésemkor egy üveg vörösborral fogad barokk stílusban berendezett szobájában. Májer Zoltánnal beszélgettem.

Fotó: Daniel Oberzaucher, Graz, Herz Jesu Kirche

Kisgyermek korod óta foglalkozol zenével. Hogyan csöppentél az orgona világába, kik támogattak?

Májer Zoltán: Nagyon egyszerűen kezdődött. Szüleim észrevették a zene iránti érdeklődésemet, és vettek nekem egy kis elemes szintetizátort, amin elkezdtem hallás után darabokat, dallamokat játszani. Édesanyám épp főzött a konyhában, amikor kimentem hozzá, és letettem a padlóra a játék szintetizátorom. Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az István, a király rockopera egyik dalát játszom. Különben nagyon érdekelt az orgona, mert a szüleimmel jártunk misére. Ott hallottam ezt a hangszert, és elsőre felkeltette az érdeklődésemet, úgyhogy édesapámmal 2002-ben, ötéves koromban, felmentünk a Szent Imre-templom karzatára mise után. Akkor láttam életemben először testközelből orgonistát, Somlyai Zsombort, akivel a mai napig tartom a kapcsolatot. Odaállítottunk, hogy nagyon érdekel az orgona, meg tetszik-e mutatni, ki lehet-e próbálni a hangszert. Mint később megtudtam, akkoriban direkt hagyta nyitva a karzatot, hátha betér egy-egy érdeklődő. Rendkívül készséges volt, bemutatta röviden a hangszert, én pedig odaültem lejátszani Bach D-moll Toccataját, amit az elemes szintetizátoromon tanultam meg, még persze pedál nélkül, mert hát akkoriban igencsak kicsi voltam és a padról nem érte el a lábam a pedálzatot. Az, hogy egy ekkora térben, templomban játszhattam el egy darabot, hatalmas inspirációt adott, nagy hatású élményként maradt meg bennem.

Mikor és hol kezdted meg a tanulmányaidat? Hogyan haladtál tovább?

MZ: Amikor még óvodás voltam, rendeztek a Barátság Házában egy zongorahangversenyt, ahova meghívták az egyik legnagyobb magyar orgonistát, Lehotka Gábort. A szüleim odavittek hozzá, és megkérdeztük, hogy hogyan érdemes elkezdeni ezt a pályát, mit tanácsol egy ötéves gyereknek, akit nagyon érdekel a hangszer. Első körben mindenképpen nyolc év intenzív zongoratanulást ajánlott a billentéstechnika elsajátításához, és utána jöhetett az orgona. Így írattak be Farkas Zsolthoz és Várnagy Andreához a Gorsium Zeneiskolába 2003-ban, itt végeztem el a nyolcosztályost.

Fotó: Családi archívumból, Székesfehérvár, Prohászka Ottokár-emléktemplom

Egyszer sem érezted úgy a nyolc év alatt, hogy abbahagynád? Nem akartál mással foglalkozni?

MZ: Nyolc év nagyon hosszú idő. Főleg ilyen fiatalon. Meglepő módon mégis ritkán gondoltam arra, hogy abbahagyjam, és akkor is csak azért, mert már rég el akartam kezdeni az orgonatanulmányokat, de zongoraalapok nélkül ugye nem lehetett. Persze az iskola keretein túl, mivel nem tudtam ettől elszakadni, elkezdtem tanulni az orgonaalapokat a helyi bazilika orgonistája, Korb Tamás keze alatt a Hermann László zeneiskolában. Akkoriban még nem volt itthon gyakorló orgonám, azt csak 2011 környékén sikerült beszerezni. Ennél a hangszernél fontos, hogy az ember templomban tudjon gyakorolni, úgyhogy igyekeztem minél több időt tölteni a már említett Szent Imre orgonája előtt.

Hogyan folytál bele az orgonistavilágba? Beszélhetünk egyáltalán orgonista közösségről manapság? Sokan nem tudják rólad, hogy az egyik legismertebb orgonaművész, Varnus Xavér tanítványa vagy, hogyan kerültél az ő kezei alá?

MZ: Nem tudom, beszélhetünk-e konkrét belefolyásról. Nagyon sok hangszert látogattam meg, mind magamtól, mind meghívásra, és ha az ember ellátogat bizonyos orgonákhoz – általában igyekeztem minél történelmibb hangszereket felkeresni kül- és belföldön egyaránt –, ismeretségbe kerül a helyi orgonistákkal is. Varnus Xavért, az egyik legnagyobb inspirációmat, a tévében láttam először még 4-5 éves koromban. Aztán 14-15 évesen írtam neki valamelyik közösségi oldalon egy levelet, és legnagyobb meglepetésemre nemcsak, hogy válaszolt, de el is hívott magához vendégségbe, hogy meghallgathasson élőben is. Nyilván izgultam, nem mindennapi esemény a szakma egyik legnagyobbjának előadni, de nagyon örültem a lehetőségnek; akkor lehettem elsőéves a Hermannban, tehát nem játszottam még annyira kiválóan. Ennek ellenére rendkívül pozitív volt a találkozó lecsengése, jó néhány dologban kaptam tőle tanácsot. Segített a darabok háttértörténetével, a szerzőkkel, a zenetörténelemmel és a szakmával kapcsolatban tájékozódni.

Mik a tapasztalataid, nem nehéz manapság nagyobb közönséget megszólítani ebben a stílusban? Nem porosodtak be a templomi orgonák? A legtöbben úgy gondolják, az orgonisták kizárólag egyházi, liturgikus darabokat játszanak, nem túl gyakori az elmélyülés a műfajban.

MZ: Az emberek kis százaléka ismeri igazán az orgonát, nincs róla elegendő információjuk, tudásuk. Sok példát tudnék erre felhozni. Egyszer a székesfehérvári ciszterci templomba mentem gyakorolni. Előtte néhány nappal vásároltam egy orgonás cipőt – kifejezetten orgonajátékra alkalmas formájú és szabású lábbelit –, ezt akartam kipróbálni aznap. Épp jöttem le a karzatról és köszöntem el a sekrestyés nénitől, mikor megkérdezte, hogy mi tartott ennyi ideig. Mondtam neki, hogy most vásároltam új cipőt, azt próbáltam ki. Nem értette, hogy miért van arra szükségem. Furcsa volt számomra, hogy valaki, aki templomban dolgozik, ráadásul még az előző korszak generációjához tartozik, nem érti, miért van rá szükségem. Nehéz új embereket bevonzani, sok múlik a hirdetésen és a zene minőségén. Augusztus elején volt egy rendhagyó koncertünk egy sétahajó fedélzetén. Voltak, akik a koncertre jöttek, és voltak, akik csak úgy odatévedtek. Hangulatos volt Bachot és más szerzőket a vízen játszani.

Fotó: Daniel Oberzaucher, Budapest, Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Említetted az előző generációt. A huszadik században világszerte pezsgő kulturális élet folyt, egyre több áramlat kapott helyet. Milyen volt akkoriban az orgonistalét, és milyen változásokon ment keresztül a huszonegyedik századra?

MZ: Az 1900-as években, ha fogalmazhatunk így, valamilyen szinten divat volt orgonistának lenni. Sokkal jobban megbecsülték a szakmát, és mint bármely más komolyzenei eseményen, az akkori orgonakoncerteken is nagyobb létszámú közönség jelent meg a mostaniakhoz képest. Persze manapság is vannak előadók, akik képesek hasonló méretű közönséget megmozgatni, például egy Varnus Xavér-fellépésre akár több ezren is elmennek.

A tanulás, mint mindig, akkor is a klasszikus mester-tanítvány módszerrel működött. Említhetnénk Marcel Dupré orgonaosztályát a párizsi konzervatóriumban. Diákjaival személyre szabottan foglalkozott, mind interpretáció, mind improvizációk terén. Innen aztán olyan nagy nevek kerültek ki, mint Jean Guillou vagy Olivier Messiaen.

A huszonegyedik századra a komolyzene iránti érdeklődés erősen visszaesett, az orgona pedig ezen belül is csak rétegműfaj. Az érdeklődés hiányát magyarázhatjuk talán azzal, hogy minden felgyorsult, az embereknek egyszerűen nincs se kedvük, se idejük ezekhez a zenékhez visszanyúlni, az túl sok energiát igényelne. Ráadásul egy szimfonikus mű az internetről lejátszva sosem nyújthat olyan élményt, mint amilyet élőben, de ezt sokan nem tudják, mert nem találkoztak még minőségi élő komolyzenével. Egy nagyon kedves barátom mondta erre, hogy „hogyan választok az étlapról, ha még nem is kóstoltam végig mindent?”

A faladat Dupré képe és egy koncertprogram díszíti.

MZ: Dupré kora egészen más volt. Ezt a miliőt én már nem ismerhetem, de igyekszem a tőlem telhető legtöbbet megtudni róla. A kép és a koncertprogram 1948-ból van, a programot Dupré maga írta alá. Volt szerencsém eljátszani egy darabját a saját házi orgonáján, és a fent említett Jean Guillouval leveleztem is. Így egy kicsit én is betekintést nyerhettem a nagy francia orgonisták korába. 

Van egy Youtube-csatornád, és Soundcloudon is ott vagy, ezekre a platformokra töltöd fel a saját darabjaid, improvizációid és átdolgozásaid. Mennyire segített az internet abban, hogy nagyobb tömegekhez tudjon eljutni a zenéd?

MZ: Azt gondolom, ebben a században az interneten keresztül lehet a legegyszerűbben eljutni a szélesebb közönséghez. Nem csak konkrét felvételek, sok kotta is szinte azonnal elérhető. Emlékszem, hogy életem legelső kottáját az egyik helyi templom orgonistája fénymásolta le nekem. Akkor még nem volt annyira elterjedt az internet, manapság már nincs meg az a hangulat, amikor arra vársz, hogy megkaphasd az újabb kottát, amit aztán több hónapon keresztül gyakorolhatsz. Azt a Bach-darabot, amit először fénymásoltak nekem, 18 év elteltével is ugyanabból a kottából játszom.

Mi a legújabb szerzemény, ami a kezed alól kikerült?

MZ: Nemrégiben volt a premierje egy darabomnak Torontóban, a St. Elizabeth-templomban. Ez egy Scherzo, szeszélyes hangvételű, váltakozó tempójú és hangvételű olasz műfaj, orgonára és hegedűre írt duett. Megtalálható a Youtube-on, illetve az amerikai Pipedreams és a Klasszik Rádió is játszani fogja.

Szeretnék csinálni egy közéleti és kulturális portált. Legyen a címe: Próbaterem. Miért? Mert akarok egy platformot, ahol kipróbálhatjuk magunkat. Kik? Mi fiatalok, akikbe beleszorultak a gondolatok, a vélemények, az élmények, de ezeket valamilyen úton-módon ki szeretnénk adni magunkból. Csak nincs hol. Mi itt kísérletezünk, nincs különösebb „szakmai” tapasztalat. Számomra az írás szórakozás, és nem is akarok abba a hibába esni, hogy túl komolyan vegyem magam.

Viszont dolgok történnek. Mindenhol, körülöttünk, bennünk. Csak arra várnak, hogy valaki írjon róluk. És hogy ezek a dolgok – legyenek élmények, tapasztalatok, történetek, vélemények, gondolatmenetek vagy esetleg irodalmi művek – szöveg formában végzik-e, sokszor nem azon múlik, hogy az illető leírná-e őket vagy sem, hanem hogy van-e motivációja, vagy talál-e olyan helyet, ahol megoszthatja őket. Egy ilyen platformot szeretnék létrehozni. Ahol megoszthatjuk egymással – és persze az olvasókkal – az írásainkat, tanulhatunk belőlük, ösztönözhetünk, fejlődhetünk rajtuk és egy közösségen keresztül.

A koncepció egyszerű: bármiről, bármit, de nem akárhogyan. Törekedni a színvonalas írásra, fejlődni abban, amit csinálunk. Hűnek maradni a tényekhez, és legfőképp, mindent szívből, csak őszintén. Tolerálni a véleménykülönbségeket, elfogadni a kritikát, és tanulni a hibákból.

Négy rovattal indulunk:

• Mivel az oldal alapvetően székesfehérvári eredetű, szeretném, ha hozzá tudna járulni a helyi kultúra terjesztéséhez, a közéleti, érdemi kommunikáció felélesztéséhez, így a Fehérvár rovatban lokális témájú szövegek kapnak helyet.
• A másik nagyobb volumenű rovat a Svédasztal, ahol minden megtalálható, mi szem-szájnak ingere. Belföld, külföld, közélet, kultúra, politika, kritika… Bármi, ömlesztve.
• A Naiv fülek rovat foglalkozik zenészekkel, albumokkal, koncertekkel, zeneiparral, és úgy általában bármivel, ami zenével kapcsolatos.
• A Kemény borító tartalmaz minden irodalommal kapcsolatos írást, kritikát, továbbá szépirodalmi jellegű, szagú és állagú műveket.

Kezdeti célunk, hogy egy hét alatt mind a négy rovatra jusson legalább egy-egy írás. Ezenfelül Erdősi Lászlóval időnként aktualitásokra reagálunk röviden a Tűzfészek sorozat keretein belül. Továbbá az érdemi vita szellemében szeretnénk, ha az ellenvélemény is hangot kaphatna, így, ha valaki egy bejegyzéssel nem ért egyet, lehetősége lesz véleményének hangot adni, amelyet akár le is közölnénk.

A készülő írásokról Instagramon és Facebookon csepegtetünk majd információmorzsákat, illetve itt elérhetőek lesznek a kész anyagok. Ezeket osztani ér, hiszen minél több emberhez jut el az oldal híre, annál nagyobb és színesebb lesz a közösség. Olvassatok, okuljatok, írjatok és okítsatok!

Bódog Bálint