Bede Márton a dzsentrifikációt úgy definiálja, mint a folyamat, „amelynek keretében egyes városrészekbe az őslakos szegények helyére beköltöznek a gazdagok”. De hogyan kapcsolódik ez a száraz szociológiai szakszó a turizáshoz? – kérdezhetnénk, ha nem lenne látható az egyenes párhuzam aközött, ahogyan a belváros turistacsapdává alakult és ahogyan az előző generáció ruhái jöttek vissza a divatba.

Az akár kizárólag másodkézből vett ruhák viselése a közelmúltban destigmatizáción esett át: míg az előző századig a divatjamúlt használtruha viselése egy alacsony társadalmi réteghez való tartozás jele volt, ma sokkal inkább egy olyan, osztálytól többé-kevésbé független, szubkultúrára jellemző, akik felismerték, hogy bár az etikus fogyasztás oximoron a kapitalista rendszerben, mégis választhatjuk a két rossz közül a kisebbet: a fast fashion cikkek fogyasztása helyett inkább adhatunk egy új esélyt „előszeretett” daraboknak. A ruhák újrahordása kedvező etikai, környezetvédelmi és pénzügyi szempontból is – gondolnánk, amíg rá nem pillantunk az árcímkékre egy forgalmasabb belvárosi vintage butikban. Az oldschool öltözködés népszerűségének növekedésével arányosan nőtt a retróboltok száma és az ott forgalomba hozott ruhák ára is. Iskolapéldája ez annak, hogyan sajátítja ki a középosztály és a gazdagok azokat az erőforrásokat, amelyek eredetileg az alsóbb osztályok (gyakorlatilag) sajátjai voltak, ezzel limitálva a lehetőségeiket.

De kik tartják életben ezt az ágazatot, kinek ér meg ötszámjegyű összeget egy húszéves farmerkabát? Például a turistáknak, akikből a belvárosban sosincs hiány. Külföldi cserediákoknak, akiknek a papír forint is aprópénz. Felső középosztálybeli helyi lakosoknak, akik megtehetik, hogy a környezettudatosság érzetéért cserébe ne kelljen feladniuk a stílusukat. Azoknak, akik nem elég tájékozottak, hogy tudják, merre vannak a vegyes turkálók (már ha egyáltalán tudják, hogy van ilyen is); esetleg tudják, hol vannak, de azt nem, hogy milyen kincseket rejtenek. Vagy azoknak, akik képesek és hajlandók megfizetni, hogy ne kelljen vegyülniük azokkal, akik nem önszántukból öltözködnek másodkézből. Akárhogy is, még mindig könnyebb szívvel tudok támogatni egy vintage butikot, mint egy magán-reseller használtruha-üzért.

Ez alatt természetesen nem azt értem, hogy osztályárulás az interneten új otthont keresni a már nem hordott ruháinknak, sőt. A probléma a használtruhák viszonteladási célból való rendszeres felvásárlása. Nemegyszer köszöntek már rám az előző nap a bálásban látott ruhák Instagramon vagy Gardróbcserén, mindenféle átalakítás (például hímzés, festés, átszabás) nélkül. Illetve mégsem, egyvalami változott: az áruk. Ami tegnap hétszáz forint volt kilónként, ma két-háromezer darabja. Illegális? Nem. De nem is etikus. Sokkal inkább kizsákmányoló, épp annyira, mint a túlárazott retróboltok, csak közvetlenebbül. Talán ezért fáj egy kicsit jobban.

Különös masina a kapitalizmus: fent bemegy az etikus, fenntartható fogyasztás, lent kijön a dzsentrifikáció. A megszokott posztmodern recept: a lényeg eltűnik, mint a viszki a mutatós üvegből az agglegénylakás polcán. Bár még ilyen formájában is ezredannyira terheli a környezetünket és a lelkiismeretünket a másodkézből öltözködés, miért elégednénk meg a legkézenfekvőbb, legkényelmesebb lehetőséggel? Tájékozódni egyszerűbb, mint valaha – cirka fél óra alatt feltérképezhetjük, a környékünkön milyen lehetőségek adottak, hogy legalább egy csipetet kimentsünk a turizás esszenciájából, mielőtt az egészet learatná a kapzsiság hajtotta profitkombájn.